Portál Navigáció


Portál al-navigáció


MORZSÁK

TARTALOM:Áder János köztársasági elnök napirend előtti felszólalása az Országgyűlésben

Cikk:

OrszággyűlésÁder János

 

Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Tisztelt Házelnök Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt Országgyűlés!

Három ok késztetett arra, hogy Magyarország köztársasági elnökeként a házszabályban biztosított lehetőséggel élve napirend előtti felszólalásra jelentkezzem.

Az első: alig egy hónappal ezelőtt én képviselhettem Magyarországot az ENSZ Közgyűlésén New Yorkban, és az azt megelőző klímakonferencián, ahol mindannyiunk életét hosszú időre befolyásoló kérdések kerültek terítékre.

A második: túl vagyunk három választáson. A magyar választók eldöntötték, kikre bízzák a kormányzás képviseletét, európai uniós képviseletünket és a helyi ügyeink intézését. A kampányzaj elültével olyan pillanathoz érkeztünk, amikor eszmét cserélhetünk olyan kérdésekről is, amelyek választási ciklusokon átívelő jelentőséggel bírnak, minden magyar család jövőjét érintik, és hitem szerint felül állnak az aktuálpolitikai pártcsatákon.

A harmadik ok: Magyarország polgáraként, négygyermekes családapaként, közös jövőnkért felelősséget érző politikusként a legszemélyesebb közügyként tekintek arra a kérdésre, hogy milyen állapotban hagyjuk földjeinket, vizeinket, erdeinket, az éltető levegőt gyermekeinkre, unokáinkra.

Két és fél éve, amikor elnöki ciklusom első klímakonferenciájára készültem, az öt parlamenti párt vezetőivel egyetértettünk abban, hogy Rióban a víz kérdését állítsuk középpontba. Ugyanakkor a pártok vezetőitől biztatást is kaptam, hogy a környezeti fenntarthatóság kérdését folyamatosan tartsam napirenden. Az elmúlt két és fél évben sokszor – legutóbb New Yorkban – képviseltem Magyarországot és fejtettem ki álláspontomat.

Egy esztendővel ezelőtt, az Önöktől kapott támogatással élve, megszerveztük a budapesti Víz Világtalálkozót, ahol politikai döntéshozók, a vízügyi szakma jelesei, környezetvédő szervezetek képviselői, a tudomány művelői és a gazdasági élet szereplői együtt gondolkodtak a vízgazdálkodás, vízellátás, vízbázis-védelem, víztisztítás, árvízi védekezés és a közös vízgyűjtők használatával kapcsolatos kérdésekről.

Minden ilyen típusú beszélgetés, vita kezdetén érdemes feltenni néhány egyszerű, elsőnek talán banálisnak tűnő kérdést. Meg akarjuk-e óvni vizeinket, földjeinket, természeti értékeinket gyermekeink számára? Közös-e ebben a felelősségünk? Parlamenti politikai ciklusokon átnyúló feladatról van-e szó? Várhatjuk-e tétlenül az egyre szélsőségesebb, egyre elkerülhetetlenebb természeti katasztrófákat? Tanulhatunk-e mások hibáiból, okulhatunk-e saját tapasztalatainkból?

A mai találkozóra készülve átnéztem a pártok programját. A környezeti fenntarthatóság ügyében nagy különbséget nem találtam, ami jó alap lehet a közös nevező megtalálására.

A kérdésről folytatott diskurzus kapcsán két veszély leselkedik ránk. Az egyik, hogy az általánosságok szintjén, közhelyeket ismételve a kisszerű, rövidlátó napi politikai viták mocsarába süllyedve beszélünk a problémáról. A másik – és ez a fontosabb –, nem vesszük észre természeti környezetünk figyelmeztetéseit, nem értünk azokból az intésekből, amelyek hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre érkeznek.

Pedig a természeti katasztrófák száma az elmúlt 40 évben az ötszörösére nőtt. A 14 legmelegebb évből 13 az ezredforduló óta következett be. Az utóbbi három évtized mindegyike melegebb volt a megelőzőnél. Az elmúlt években megtapasztalhattuk, hogy mit is jelent az időjárási blokk. Ez egy új fogalom, maga a jelenség is új. Lényege, hogy egy-egy nagyobb földrajzi területet a korábbiakhoz képest sokkal hosszabb időn keresztül képes uralni egy forró vagy nedves időjárási blokk. 2003-ban a nyugat-európai forróság 30 ezer áldozatot követelt. A négy évvel ezelőtti oroszországi hőség pedig 50 ezer ember halálát okozta.

Tudósok százai figyelmeztetnek minket, legutóbbi épp az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete a jégtakaró elolvadására, a tengervízszint emelkedésére, az egyre pusztítóbb aszályokra egy helyütt, özönvízszerű áradásokra másutt. Elsüllyedő szigetekre, víz alá kerülő tengerparti városokra. A megfelelő mennyiségű és minőségű víz nélkül maradó emberek milliárdjaira, a világ számos pontján az élelmiszertermelés ellehetetlenülésére és a biztonságosabb területek felé előbb-utóbb elinduló óriási migrációs hullámra. Egyelőre úgy tűnik, Martin Wolf angol újságírónak van igaza, aki azt írta: az emberiség óriási, irányíthatatlan, és minden bizonnyal visszafordíthatatlan klímakísérletet folytat az egyetlen hellyel, ami otthonául szolgál.

Önök kérdezhetik, érint-e mindez minket. Vannak jó földjeink, van elég vizünk, messze vagyunk az óceánoktól, a klímaváltozás nem a mi gondunk. A magabiztos hitetlenkedőket szeretném egy kicsit elbizonytalanítani. Egy hónappal ezelőtt mindannyian láthattuk a képeket a dunántúli árvizekről Vas, Győr-Moson-Sopron, Veszprém, Fejér, Zala megyéből. Minden korábbi rekordot megdöntő vízszintek, elöntött földek, elpusztított termés, lakhatatlanná vált házak, megrongált utak, hidak, vasúti töltések. Volt olyan terület, ahol az átlagos szeptemberi csapadék három-négyszerese esett le néhány nap alatt. A kár 3 milliárd forint.

De utalhatnék a tavalyi dunai árvízre is, és most nem a minden tiszteletet megérdemlő heroikus védekezésre gondolok. Egyetlen adatot szeretnék az Önök figyelmébe ajánlani: 1945 előtt a Duna vízszintje Budapesten soha nem haladta meg a 8 métert. Az elmúlt 10 esztendőben ez már négyszer bekövetkezett. A legutóbbi, a tavalyi már közel volt a 9 méterhez, és mindössze néhány centiméter választott el bennünket attól, hogy akár a Parlament épületét, akár a Tudományos Akadémiát is homokzsákokkal kelljen megvédeni. Vagy gondoljunk a 13 évvel ezelőtti tiszai árvízre, amikor egyetlen nap alatt, 24 óra leforgása alatt 6 métert emelkedett a folyó vízszintje. Magyarországon is egyre gyakrabban láthatjuk, hogy míg nyár elején a rengeteg eső tesz kárt a terményben, néhány hét múlva pedig a hőség és az aszály.

És még egyetlen adatot szeretnék a figyelmükbe ajánlani. Tavalyelőtt körülbelül 2000 bevándorló kért menekültstátuszt Magyarországon. Tavaly ez a szám a tízszeresére nőtt. Magyarország 2000 embert még be tud fogadni. 2000 emberről még tud gondoskodni. De 20000-ről? Ez már komolyabb gondokat jelent! És ha ez a szám jelentősen nőni fog? Milyen gondot jelent majd a mindenkori kormányok és mindannyiunk számára?

A klímaváltozásnak nemcsak a föld, a víz, a levegő minőségére lehetnek közvetlen hatásai. Egy-egy természeti katasztrófa súlyos gazdasági, költségvetési következményekkel is jár. Két példát hadd említsek Önöknek. Az egyik a szomszédos Szerbia. Mindannyian láthatták a májusi képeket. Amikor Tomislav Nikolić elnök úrral, Szerbia elnökével találkoztam, a következőt mondta nekem: ez az árvíz nagyobb kárt okozott Szerbiának, mint a 90’es évek eleji balkáni háború bombázásai, körülbelül húsz évvel vetette vissza Szerbia gazdaságát.

A másik példa a tengerentúlról való. A New York-i főpolgármester mondta a klímakonferencián – ennek a képeit is láthatták Önök, két évvel ezelőtti a történet – a Sandy hurrikán 20 milliárd dolláros kárt okozott New York városának. A város vezetői azóta is – elnézést, hogy ezt a kifejezést használom – a falba verik a fejüket, hogy nem hallgattak az okos szóra. Hogy nem hallgatták meg a szakemberek intését, akik azt mondták, hogy néhány százmilliós beruházással mindezt el lehetett volna kerülni. Megismétlem: a kár 20 milliárd dollár volt.

Érdemes megfontolnunk tehát Nicholas Stern angol közgazdász professzornak és az Európai Uniónak a számításait, miszerint 1 euró mai, a klímaváltozás hatásaihoz való alkalmazkodást elősegítő beruházással 6 euró kárt tudunk megelőzni.

Joggal kérdezhetik: mit tehetünk? Hiszen a megelőző évtizedek elmulasztott lehetőségei nem térnek vissza. Az elpazarolt időt nem tudjuk pótolni. Ugyanakkor biztosak lehetünk abban, hogy a természeti katasztrófák egyre több áldozattal járnak, és egyre növekvő számban keserítik meg majd az életünket.

Engedjenek meg két kitérőt. A későbbi félreértések elkerülése végett szeretném rögzíteni – bár beszédemben a klímaváltozás következményeivel foglalkozom –, mindenkit óvnék az egydimenziós nézőponttól. Jó, ha tudjuk: a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásnak nemcsak környezetvédelmi, hanem egészségügyi, szociális, gazdasági növekedést és versenyképességet érintő, a munkahelyek védelmével összefüggő, migrációs és nemzetbiztonsági következményei is vannak. E helyütt ma, azt gondolom, erről nem fogunk még beszélni.

A másik kitérő arról szól, hogy van-e értelme az összefogásnak, van-e értelme a közös cselekvésnek? Egy néhány héttel ezelőtti hírt szeretnék a figyelmükbe ajánlani. A hír így szólt: 35 év után az ózonréteg ismét elkezdett vastagodni. Mindannyian hallottak az ózonlyukról, mindannyian hallottak ennek következményeiről, egészségügyi következményeiről is. De ezt a problémát mi okoztuk a klórgázok intenzív használatával. 25 év alatt tettünk tönkre az ózonréteget, 25 év alatt tettük tönkre azt a védőpajzsot, ami évmilliárdokon keresztül jelentett megfelelő védelmet nemcsak nekünk, embereknek, hanem a növény- és állatvilágnak. És még újabb 15 év kellett ahhoz, hogy eljussunk a közös cselekvés gondolatáig. 15 évig még politikusok, vállalati szereplők, nagyvállatok képviselői próbálták a szőnyeg alá söpörni a problémát. Ronald Reagan belügyminisztere például azt mondta, hogy úgy kell védekezni az ózonpajzs sérülésének károsító hatásai ellen, hogy nagy karimájú kalapot és napszemüveget kell viselni. De amikor aztán érkeztek az egyre nyilvánvalóbb jelzések, néhány országban, így például Nagy-Britanniában, a bőrrákos megbetegedések száma a hatszorosára nőtt, akkor elérkezett a cselekvés ideje. És aztán Montrealban, az ENSZ égisze alatt sikerült megállapodásra jutni, sikerült ezeket a gázokat betiltani, és 35 év után most a tudósok jelzik már az ózonréteg gyógyulását.

Az utolsó kérdés, amivel érdemes foglalkoznunk, hogy mit tehetünk mi, magyarok. Törekednünk kell a kedvezőtlen folyamatok lassítására, visszafordítására. Fel kell készülnünk nekünk is az egyre szélsőségesebb természeti katasztrófákra. És olyan megoldásokat kell találnunk, hogy ha a kellő körültekintéssel elvégzett munka ellenére is egy természeti katasztrófa bekövetkezik, akkor a lehető leggyorsabban tudjuk orvosolni a kárt.

Talán ez így még túl általánosan hangzik, úgyhogy nézzük meg a dolgot kicsit konkrétabban. Az előbb említett természeti katasztrófák közül Magyarországot leginkább áradások, árvizek, az aszály, ezen belül is bizonyos területek elsivatagosodása és az időjárási blokkhatások veszélyeztetik. Az imént utaltam a 13 évvel ezelőtti tiszai árvízre. Annak a kára több mint 32 milliárd forint volt. Ezután fogadtuk el a Vásárhelyi-tervet, ennek keretében létesült már 4 víztározó, további kettő jelenleg is épül, és a jövő év közepére elkészül. Mi volt a cél? A cél az volt, hogy másfélmilliárd köbméter víz visszatartásáról gondoskodjunk, és ennek révén egy méterrel tudjuk csökkenteni a Tisza vízszintjét anélkül, hogy gátakat magasítanánk. Ennek a célnak a felét jövőre elérjük. De a következő években még további öt tározót kell építenünk, hogy a Tisza mentén élő másfélmillió ember biztonságban érezhesse magát. Ez a terv túlnyúlik ezen a választási cikluson, és arra kérem az Országgyűlés valamennyi pártját és annak valamennyi képviselőjét, hogy támogassák ezt a programot, és ne legyenek olyan megtorpanások, amilyenek voltak a Vásárhelyi-terv megvalósításának kezdetén.

Az elmúlt évek árvizei a Dunán, de más folyókon is, minden korábbi rekordot megdöntöttek. Elkerülhetetlennek látszik több száz kilométeren a töltések magasítása és a vízügyi nagymeder tisztítása – bármilyen érdekeket sért is –, hogy az árvizek gyorsabban levonulhassanak. Vízügyi szakembereink megfelelő tudással rendelkeznek, hát okosan használjuk ezt a tudást, okosan sáfárkodjunk vele.

És miért nem kovácsolunk a szükségből erényt? Az árvízi védekezés kényszeréből visszatartott vizet érdemes lenne jobban hasznosítanunk: öntözésre, haltermelésre vagy turizmusra.

Végül az erdőtelepítésről. Több kormány is szerepeltette már a programjában, de komoly áttörést eddig nem sikerült elérni. Megfelelő erdőmérnöki tudással, évtizedek óta kiváló szakemberekkel rendelkezünk. Miért ne üthetnénk több legyet egy csapásra? Hiszen az erdőtelepítés révén kevesebb széndioxid lesz a levegőben, ugyanakkor az oxigén mennyisége nőni fog. Lehetőséget biztosít ez arra, hogy közmunkát adjunk az embereknek, hiszen meglehetősen komoly erőfeszítést igénylő tevékenységről van szó. Néhány év múltán komoly megújuló energiaforráshoz jutunk. A nagyvárosok köré telepített erdők pedig hatalmas segítséget jelenthetnek a nagy nyári hőségek elviselésében.

A klímaváltozás okozta gondok megoldásához kormánynak és ellenzéknek, nagyvárosoknak és kicsi falvaknak, nagyipari vállalatoknak és civil szervezeteknek, fiatal és idősebb generációknak az összefogására lesz szükség. És ennek az összefogásnak regionális, európai uniós, nemzetközi összefogássá kell válnia. Mert nemhogy Magyarország nem tudja a klímaváltozás gondját megoldani, de az Európai Unió 28 országa együtt sem képes erre. Hiába csökkenti az Európai Unió 40 százalékkal a széndioxid kibocsátását, ha Kína ugyanannyi széndioxidot juttat a légkörbe, amennyit az Európai Unió megspórolt. 14 éve Kyotóban arról állapodtunk meg, hogy 1990-hez képest 5 százalékkal csökkentjük a légköri széndioxid mennyiségét. Ehhez képest 30 százalékkal nőtt – nem Magyarország hibájából. Párizsban jövőre új megállapodást kell kötnünk, ambiciózusabbat, felelősebbet. Érdemes megfontolnunk Barack Obama amerikai elnök gondolatát, aki a New York-i konferencián a következőt mondta: mi vagyunk az első generáció, amelyik érzi a klímaváltozás hatásait, és mi vagyunk az utolsó generáció, amelyik még tehet valamit ellene.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Érdemes megfontolnunk ezeket a szavakat, és érdemes szövetségesként tekintenünk egymásra ebben a munkában. Mert a múlt csatáit ugyan elvesztettük, de a jövő csatáit még megnyerhetjük gyermekeinkért, unokáinkért, a következő nemzedékért.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Ugrás vissza Ugrás vissza...